Primavera 16’-verseny

A Primavera-verseny ötlete tőlem származik. Lehet, hogy haragosokat is szerzek vele, de szép, komoly játéknak gondolom. A művészet persze nem pontozásos sportág, de jókat és még jobbakat meg lehet határozni. Mi a legjobbakat akartuk kiemelni két kritikus-kollégával. A méltányosság kedvéért el kell mondanom, hogy én a győri Háryt nem láttam, a miskolci Toscát, a kolozsvári Sámson és Delilát és a szegedi Varázsfuvolát, otthon, az anyaszínházban, csaknem a fesztivál-előadással megegyező szereposztásban. Kolozsi kolléga a pécsi két egyfelvonásost bliccelte el, A Varázsfuvolával pedig csak tévéközvetítésen keresztül ismerkedett meg. z. Tóth Antal az összes produkciót az Erkel Színházban látta.
M.T.

Legjobb énekesnő: Kolonits Klára (Violetta, Traviata, Debrecen)
        dicséretet érdemel: Veress Orsolya (Delila, Kolozsvár) Kún Ágnes Anna (Háry, Örzse, Győr)
Legjobb énekes: -
        dicséretet érdemel: Szélpál Szilveszter (Papageno, A varázsfuvola, Szeged), Florin Estefan (Traviata, Germont, Debrecen)
Legjobb mellékszereplő: Bede Fazeka Csaba (Marci bácsi, Háry, Győr)
dicséretet érdemel: Böjte Sándor (Spoletta, Tosca, Miskolc - Gaston, Traviata, Debrecen)

Legjobb előadás: Traviata, Debrecen
Legjobb rendezés: Traviata, Debrecen, Nadine Duffaut
Legjobb karmester: Szabó Sipos Máté, Traviata, Debrecenc
Legjobb kórus: Kolozsvári Magyar Opera (karig.: Kulcsár Szabolcs)
Legjobb zenekar: Győri Nemzeti Színház Zenekara
Legjobb díszlet: Egy pohár víz (tervező: Horesnyi Balázs, Pécs)
Legjobb jelmez: -
Különdíj: Egy pohár víz színreviteléért, Pécs
A fesztivál meglepetése: Turpinszky Gippert Béla (Turiddu/Túri Dani, Pécs)
A fesztivál csalódása: Vizin Viktória (Tosca, Miskolc)


Kolozsi László:

Nem csak saját pályáján, de a magyar Traviata előadások történetében is jelentős állomás Kolonits Klára Violettája. Az énekesnő hangja beérett a bel canto szerepekre, azokat világszínvonalon hozza, az operának rá kellene építenie a repertoárját. Ugyanakkor egy ilyen nem teljesen az ő hangjához illő lírai szerepet is tökéletes tud megformálni, elsősorban színészi kvalitásainak köszönhetően. Az ő Traviátája olyannyira kiemelkedő volt, hogy semmi kétségem nem volt afelől, nem lesz a programban vetélytársa, sőt, ha hozzá mérjük a többieket, nem is nagyon adhatnánk ki díjat. Hosszan lehetne taglalni, miért világszínvonalú az előadása, de elsősorban drámai érzékenységét, a magabiztos, tökéletes magas hangokat, a kissé sötét, éppen ezért a drámai, komor vonásokat erősítő hangját magasztalnám. Traviatája bejárja a léha élettől a bukásig az utat, érezni a drámai elmozdulásokat, és mindezt egy egyébként a szerepek megformálásával keveset törődő, alig megrendezett (inkább csak berendezett) előadásban.

Veress Orsolya nagyformátumú, erőteljes, már-már erőszakos Delilája jelentős alakítás. Az énekesnő a darabban egyedül állt helyt, ugyanakkor hiányzott azért ebből a szerepből a valódi erotika, a vészjós' szenvedély, a sodrás, de ez nem az énekesnőnek róható fel leginkább, hanem az őt nem segítő rendezésnek.

Számos hibája ellenére egy nézhető és szerethető előadás Nadine Duffaut Traviatája, amelynek leginkább a Mussolini-korszak enteriőrjeit idéző díszlete dicsérhető (díszlettervező Emmanuelle Favre), az egyéb rendezői ötletek, mint Germont lányának színrehozatala, kevésbé.

Szabó Sipos Máté összeszedett, nagyszerű zenekart vezényelt a debreceni Traviatában, mindvégig pontosan, izgalmas színekkel gazdagítva az előadást.

A legtömörebben, legegységesebben megszólaló kórus a kolozsvári volt.

A győri zenekar sem volt mindig pontos, de az egyik legegységesebb hangzást produkálta.

Vizin Viktória Toscája a várakozással nem is annyira ellentétben, mondjuk így inkább, a rossz előjeleket igazolta.

Márok Tamás:

Hogy a közepén kezdjem: elgondolkodtató, hogy a legjobb előadás díját teljes egyetértésben nem adtuk ki. Kár, hogy az idei kínálatban egyetlen olyan produkció sem volt, amely minden szempontból magas színvonalat képviselt volna. Én egyébként – kisebbségben maradva véleményemmel – a Nadine Duffaut-nak nem adtam volna a legjobb rendezés díját. Elsősorban Germont lányának zenedrámailag teljesen indokolatlan színrehozatala és a szereplők utolsó felvonás téblábolása miatt. Számomra érthetetlen, hogy Nagy Viktor, aki Faragó Béla és Háy János Egy pohár víz című paródiájából remek komédiát faragott, kitűnő alakítások sorával, hogy tudott ugyanezzel a gárdával ennyire unalmas, modoros Parasztbecsületet rendezni?

Kolonits Klára minden szempontból kiemelkedett a mezőnyből. Noha nem rendelkezik az olasz drámai szoprán sötét tónusával, saját hangán, saját egyéniségéből megrázó Violettát épített föl. Az előítéletek hasztalanságára mutat rá, hogy ez a bel canto koloratúrszoprán viszont épp a legdrámaibb, mélyebb fekvésű jelenetben, az Addio del passatóban szól a legszebben. Segítségére volt a szereposztás is, hisz ő egy vonzó érett nőt formált meg, partnerére, Boncsér Gergely viszont még a koránál is fiatalabbnak hat, ami kiélezi a darab problémáit.

A Sámson és Delilla Kolozsvárt nagyon megragadott engem, kissé értetlenül olvastam az ellenvélemények sorát. Mindenesetre vitathatatlan, hogy Veress Orsolya nagyszerű, ígéretes drámai mezzo, aki probléma nélkül énekli a rendkívül megterhelő szólamot.

Ugyanakkor egyetlen igazán átütő erejű férfi alakítással sem találkoztunk. Mindegyikből hiányzott valami. Floris Estefan tartalmas, erőteljes hangon énekelte Germont-t, csak a hangszín szépsége hiányzik belőle, és eben a leosztásban fiatalsága is zavaró, öregítése meg elidegenítő. Szélpál Szilveszter szerethető figurája jól működik Alföldi Róbert sajátosan kitekert Varázsfuvolájában.

Zeneileg összességében a Traviata tetszett a legjobban, s ebben bizonyára jelentős szerepe van Szabó Sipos Máté karmesternek. Mellette Cser Ádám miskolci Tosca-vezényléséről is szép emlékeket őrzök. Izgalmas kísérletnek tartottam, hogy a kitűnő mezzoszoprán, Vizin Viktória megkísértette ezt a nehéz szoprán szerepet. Az I. felvonás elég jól sikerült, hangilag megfelelő, színészileg kiváló Tosca volt, a másik kettőt viszont alig bírta erővel. Abban bíztam, majd beül a szerep, és jobb teljesítményre is képes lesz. Nos, a mostani beszámolók alapján ez nem következett be, a kísérlet nem sikerült.

Üdítő fináléja volt a Fesztiválnak az Egy pohár víz, amely a Parasztbecsület parafrázisa. Noha zeneileg nem különösebben kifinomult, ám működőképes és hatásos. A pécsi előadásban nagy örömmel fedeztünk föl egy széphangú, használható tenort. Turpinszky Gippert Bélát és pár éve egy szegedi meghallgatáson hallottam. A Siegfried Kovácsdalát énekelte, amely nem kifejezetten gálaszám. Hallatszott, hogy van hangja, de technikailag azóta rettenetesen sokat fejlődött. Érdeklődve várjuk, hová jut!

Z. Tóth Antal

A hat este nehezen összehasonlítható, de mégis mindenki a legjobb oldalát igyekezett felmutatni.
A legjobb előadás számomra egyértelműen a debreceni Traviata volt, amely átgondolt és kidolgozott, nemzetközi mércével is kiemelkedő produkció. A rendezőnő, Nadine Duffaut rendkívül aprólékosan kidolgozta a szereplők egymáshoz való viszonyát. Számomra érdekesnek hatott Alfréd húgának megjelenése, ugyan nem adott sokat hozzá a drámához, de el sem vett belőle. Valamennyi szólista magas szinten teljesített ebben az előadásban.
Kolonits Klára nemzetközi kvalitásához mérten is elképesztő hatású Violettát produkált. Legjobb női alakítás kategóriában vetélytárs nélkül is maradt.
A győri Háry János gyermeteg és didaktikus rendezéssel, de igényes zenei teljesítménnyel szerepelt a fesztiválon. Az előadás három főszereplője Kún Ágnes Anna (Örzse), Fejszés Attila (Háry) és Bede Fazekas Csaba (Marci bácsi) az egészséges hangadás jegyében teljesített. Bede Fazekasnál nem lehet említés nélkül hagyni a tényt: 83. életévében is intakt hangon van jelen városa zenei életében.
A kolozsvári Sámson és Delila legbiztosabb pontja Veress Orsolya női címszereplője, valamint az Énekkar volt. Sajnos az előadás rendezése zavaros, olykor dramaturgiai hibákat felvonultató munka. Nagy kár érte.
A szegedi Varázsfuvolát néhány szürke énekesi teljesítmény jelentősen lerontotta. Igen szimpatikus volt Hanczár György (Tamino) és Szélpál Szilveszter (Papageno) alakítása. Alföldi Róbert rendezése a kortárs operarendezői panelek tendenciózus gyűjteménye, sajnos, mélyebb mondanivaló nélkül.
A miskolci Tosca számomra a sorozat mélypontja volt. Nemcsak a vaskos szereposztási tévedések miatt, hanem mert a rendezést szemmel láthatóan csak egy cél vezérelte: olyat színpadra álmodni, ami még nem volt. Ez önmagában édes kevésnek bizonyult.
A pécsi Parasztbecsület erősen középszerű előadásban került Budapestre. Az Egy pohár víz című Faragó Béla-opera mélyebb zenei impressziót nem tett rám, viszont a rendezés a szatirikus elemek segítségével sokat segített a mű befogadásában. Az előadásban hallottam először Turpinszky Gippert Bélát, aki nemcsak kellemes meglepetés volt, de rendkívül üzembiztos hőstenornak bizonyult.